Dédi

Akár a veszett farkasok. Anyai ágon ilyenek voltak nálunk a nők a családban. Közöttük legkeményebb pedig a dédi. Akkora gyűlölet áradt belőle, hogy el sem tudom képzelni, miféle rémségek történhettek vele. Azok lesznek ilyenek, akiket már gyermekkorukban tönkretett egy abúzus apa, alkoholista anya, vagy egy bűnös szerelem. Mintha vérfertőző testvérvonzalmának átkát kellett volna két kezével elkaparnia. Mintha házasságával rejtegette volna bűnben fogant gyerekét.

Dédire úgy emlékszem, mint egy fekete, karvaly-arcú árnyra, amint fölém hajol Szegeden, a Kárász utcában. A babakocsiban fekszem, hunyorgok a szikrázó napfényben, a dédi bekötött feje pedig eltolja az eget, hogy megnézze, lélegzem-e. Szemeit nem látom, a kékből éles vonalakkal metsződik ki a kendő fekete csákója. Kamasz koromban kezdtem először emlékezni erre a képre, és eltelt némi idő, míg rájöttem, hogy nem filmben láttam, vagy könyvben olvastam, hanem ez az első emlékem. Róla pedig az egyetlen.
A többit csak hallomásból tudom, de ha csak a fele igaz: akkor is veszett farkas volt.
Négyen voltak testvérek. A Jancsika – lehet, hogy Sanyika? – a Kőrösbe ugrott felhevült testtel. Két napra rá találták meg, mint mondják, mikor kihúzták a puffadt tetemet a partra, a karja az egyik parasztember kezében maradt. A másik a Cilike volt. Gyönyörű, szőke kislány volt, a a szomszédasszony nem tudott vele betelni. Annak nem lehett gyereke, ezért szinte ette a Cilit, úgy csókolta, ahányszor csak átment hozzá játszani. A Szapáryné azonban tüdőbajos volt. Tudta, de nem vette komolyan, Semmelweisszel és a baktériumokkal nem foglalkoztak, a Cili elkapta hát. Kélt évvel a Szapáryné előtt halt meg, aki beleőrült ebbe: nem a kór vitte el, lúgot ivott. A Dédi onnantól senkinek nem adott puszit. Nagyinak, anyámnak, nekem se. Az egyet jelentett a halállal.
Amikor nagyanyám egybe kelt a Wesselényi tatával, a dédi így bocsátotta őket útra: tudod, nem rossz ember ez a te urad, tényleg nem az, nem is tudok rá semmit mondani. De hallod-e, lányom, akkor se kéne, ha akkora darab arany volna, mint ő maga. Mert rühellem. Ki nem állhatom, utálom minden porcikáját, mintha akkora darab szar volna, mint ő maga.
Átok természete nem akadályozta meg abban, hogy ebéd után szundítson pár órát. A napszámosok rettegtek tőle. Négy óra tájt ért ki a földekre, végignézett minden sort majd göbös ujjával kezdett az emberekre bökdösni: maga, meg maga menjenek, vegyék fel a napszámot és takarodjanak innen. Meg ne lássam magukat még a faluba se, mert itt nem kapnak több munkát, arról teszek. Földre sütött szemmel álltak a kalapjukat gyűrködő zsellérek. Ő meg folytatta: én azért vettem fel magukat, hogy kikapálják a gazt, nem pedig azért, hogy betemessék. Na tűnjenek innen!
A délutáni sziesztáját semmi sem zavarhatta meg. Egy délután az emberek munka helyett a dombtetőn bámészkodtak Mire melléjük ért, már mindenkit leteremtett. A napszámosok értetlenkedve kérdezték: – De hát nem hallotta nagysága? – Ugyan mit? – csodálkozott. – Hát bombázták a várost. Ott füstöl a pályaudvar. Nem hallotta. Átaludta Nagyvárad bombázását.
A háború végén menekült Pestre a fiához. Ő kapta meg minden anyai szeretetét, szegény nagyanyámnak csak a gyűlölet jutott, vitte is magával örökségként, hogy darabjait aztán Édesanyámra dobálja. A dédi jól adta el a birtokot, a pénzt bölcsen Lajos-aranyban kérte, amelyeket aztán a bekecsébe varrt. A vonaton meleg volt, levetkőzött, a kabátkát pedig a feje fölé tette. Amikor a határon megálltak, leszállt levegőzni. Mire visszaért, a bekecs eltűnt. Még csak be se jelenthette a lopást. A teljes birtok, életek munkája veszett oda pár perc alatt. A dédi két bőrönddel csöngetett be a fiához.
Befogadták, de sokáig nem bírt magával. Elkezdte kavarni a szart, savazta a Jani bá’ feleségét, oltotta a fiát az asszony ellenében, csakhogy ebből elege lett Jani bá’-nak. Egy nap összepakolta cókmókját és anyját a húgához, nagyanyámhoz küldte Verőcemarosra.
Hát itt volnék, lyányom, megjöttem. Így kopogtatott a szétbombázott szobakonyhába. Nagyanyám befogadta; bár ne tette volna. Itatóspapírja lett a dédiből szivárgó méregnek, mígnem a gyűlölet a nagyi pórusain is érződni kezdett. Dédi nem volt hálás, de méltányos sem: a fiát változatlanul istenítette, a nagyanyámat meg a legváltozatosabb indokokkal vegzálta. Hol a főztje volt rossz, hol a lakása volt rendetlen, hol pedig az urára tett megjegyzéseket, hogy bezzeg a menye. Miért ne tette volna, hisz utálta mint a szart.
A kisváros is kezdte megismerni. Mentében egy alkalommal földre esett a keszkenője, de dédi nem vette észre. Egy siheder viszont igen, elkezdett hát utána kiáltozni, hogy néni! De az csak ment magába feledkezve, a legény meg hiába szólongatta egyre hangosabban, hogy néni! NÉNI!, a füle botját se mozdította. Amikor már többen is odafordultak, a suhanc lehajolt a kendőért és a dédi után futott. Mikor beérte, megkocogtatta a vállát és újra megszólította: néni. Dédanyám hátrafordult és belekezdett: na idefigyeljen! Én nem tudom, hogy maga kihez beszél. Én eddig is nagysága voltam, ezután is az leszek. Néni magának az öreganyja! Azzal elvette a zsebkendőt és odébb állt anélkül, hogy egyáltalán megköszönte volna.
Van még egy sztori. Anyám is homályosan emlékszik, de valahogy kórházba került a dédi. Fertőző nyavalyája volt, figyelmeztette is az orvos, ha hazamegy, vigyázzanak, mossák külön a ruháit, nehogy kidőljön más is. Amikor egyedül maradt, a dédi összehajtogatta a kórházi ángyingot és a friss mosás közé tette. Egy hét múlva mindenki lázas volt. Nagyanyám, nagyapám, de a nyolcéves anyám is. Megmérgezte bazdmeg az egész családot. Mondom, mint a veszett farkasok. Ilyenek voltak nálunk a nők a családban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük