Simon Mariann: Helyek és szellemek. Genius loci a kilencvenes évek hazai építészetében

A Magyar Építészek Szövetségének 2000. évi közgyűlésén elhangzott hozzászólásában Borvendég Béla kérdések sorát zúdította hallgatóságára. „Van-e, és ha igen, mi volna a nemzeti identitás lényege a mai magyar építészetben? Létezik-e még genius loci? S mi volna az? Mi legyen a meglevő és az új kívánatos viszonya?”[1] Választ persze nem adott, sőt talán másoktól sem várt. Pedig az építészet kötődésének nem új keletű, de a rendszerváltás óta különösen érzékeny problémájára máig sem született valamely közös alapon nyugvó válasz, etalonként használható megoldás. A gond mindjárt az azonosulás köreinél és tartalmánál kezdődik. Vajon kulturálisan Európához, Közép-Európához, annak egy régiójához, vagy a nemzethez tartozunk? A hely szellemét az országhatár, egy város, városrész, vagy csak az épület szemmel belátható környezete határozza meg? Lehet-e egyáltalán a Borvendég Béla által feltett kérdésekre – külön kiemelve közülük a hely szellemének mibenlétét – általános érvényű válaszokat adni?

Az alábbi tanulmány a hely szellemének hazai meghatározási kísérleteit vizsgálja két közelítésben. Egyrészt bemutatja azokat az írásokat, melyek akár elméleti választ, akár módszertani segítséget akartak nyújtani a témában, s amelyek – nem véletlenül – a rendszerváltás körüli időszakban születtek. Másrészt öt olyan, az utóbbi két évben épült házat vizsgál, melyeknél a helyhez való kötődés kiemelt szerepet kapott, s melyekről számos kritika jelent meg a sajtóban. A vizsgálat tárgya így nem az épület maga, hanem – közvetlen források híján – a genius loci mai értelmezése, ahogyan az a hazai építészek és építészetkritikusok véleményében tükröződik.

A tanulmány PDF-ben (212,24 KB)