Simon Mariann: Kötöttségek és kötődések. Identitáskeresés a hazai építészetben 1968 – 1972

A nemzetközi építészetelméleti szakirodalom mára egységessé vált abban, hogy a 20. század építészetének utolsó szakaszhatárát, a modern és a modern utáni korszak váltását 1968-ra teszi. Az 1968-as politikai események, illetve a hátterükben lévő ellenkulturális mozgalmak látványos megerősítést adtak azoknak a hatvanas évekbeli gyakorlati kísérleteknek és elméleti írásoknak, amelyek elindították a nemzetközi modern revízióját. Magyarországon 1968. január elsején kezdődött az új gazdasági mechanizmus, ami nemcsak a gazdaság, hanem a politika terén is lazítást, nagyobb szabadságot ígért. Az alábbi tanulmány azt vizsgálja, hogy a hazai építészek a mechanizmus négy éve alatt hogyan éltek ezzel a – természetesen viszonylagos – szabadsággal. Megfogalmazódott-e nálunk is a modern revíziójának az igénye? Milyen eszközökkel próbálták az építészek gazdagítani a modernizmust, s ehhez honnan vették a mintákat? Az építészeti feladatnak való jobb megfelelésen túl felmerült-e a helyhez, a hagyományhoz való kötődésnek az igénye is?
A hatvanas évek szocializmust építő Magyarországának hivatalos építészete a modern építészet – vagy ahogy az egész pártállami időszak meghatározó építészetteoretikusa, Major Máté előszeretettel nevezte, az “új építészet” – volt. Az általa éveken át alakított, majd 1967-ben könyvben is rögzített marxista építészetelmélet szerint a kialakítandó szocialista építészethez vezető egyetlen út az új építészet.(1) Az új építészet elveinek követése így ideológiai kötöttségként jelentkezett a hazai építészetben: “az építészet képviseli és kifejezi társadalmát”. A kötődés a helyhez, netán a hagyományokhoz nem kapott, nem kaphatott helyet Majornál, két okból sem. Egyrészt túlságosan friss volt még a szocreál építészetnek a nemzeti formát megkövetelő intermezzója, másrészt Major megingathatatlanul hitt a modern építészet klasszikus (a húszas-harmincas években megfogalmazott) elveiben, amelyekben az általános racionális, emocionális és morális igazságok fogalmazódtak meg. Ez utóbbi magyarázza, hogy amikor a hatvanas évek végén Major Máté szerkesztésében útjára indult az Akadémiai Kiadó Architektúra sorozata, abban a modern építészet nagy öregjei kaptak helyet. Akárcsak a MÉSZ elméleti sorozatában, ahol Frank Lloyd Wright (1970), Le Corbusier (1971), majd Mies van der Rohe (1972) elméleti írásait adták ki magyarul. A korábban nem ajánlott nyugati szerzők megjelentetése persze komoly hiányt pótolt, mégis anakronisztikussá tette a helyzetet, hogy Nagy Elemér Le Corbusier-ről szóló, példának szánt könyve ugyanakkor jelent meg nálunk, amikor Philippe Boudon Párizsban kiadta a mester pessaci lakótelepének kudarcát bemutató tanulmányát – mindkettő 1969-ben történt.

A tanulmány PDF-ben (1,66 MB)