Simon Mariann: “… Megteremteni elméletünk és gyakorlatunk egységét …”, Elmélet és gyakorlat 1952-1956

Az ötvenes évek magyarországi építészetét a “szocreál” évtizedeként szokás emlegetni, holott a szocialista realizmus időszakának szocreál stílusa alig öt évig élt. A hazai építészetre, de különösen az elmélet és a gyakorlat kapcsolatára mégis meghatározó hatása volt. 1951-ben az építészet egyértelmű feladatot kapott a politikától, véghez kellett vinnie az építészet szocialista kulturális forradalmát. Az elmélet dolga az ideológiai elvárások teoretikus megalapozása, illetve a gyakorlat számára használható formába való öntése volt, röviden normák teremtése és előírása. Az építészetelmélet küzdött, de csak részeredményeket tudott felmutatni: iránymutatás helyett inkább csak a gyakorlat (fölöttébb ellentmondásos, mert bizonytalan alapokon álló) kritikájára futotta.
A gyakorló építészek számára egyszerűbb volt a politika által példaként kijelölt minták – a Szovjetunió szocreál építészete és a hazai XIX. századi klasszicizmus – formai követése, mint a késlekedő elméletre várni. Az építészeti praxis gyorsabb volt mint a teória, de a politika sem várta meg az elmélet (a politikai elvárásoknak megfelelő) kialakulását, a politikai helyzet változásával egyre módosította igényeit. Az elmélet pedig alkalmazkodott: önkritikát gyakorolt, miközben elismerte az előzményeket; úgy festett mindent át, hogy előtte nem tisztította le a felületet. Félfordulatot tett, majd hátraarcot, mintha mindez a legtermészetesebb lett volna. A szocreál ötéves kitérőjét a gyakorlat hamar megbocsátotta magának – építeni kell, s a stíluskötöttségek dacára is születtek értékes épületek -, a politika által dróton rángatott elmélet azonban hosszú időre hiteltelenné vált.

A tanulmány PDF-ben (2,29 MB)