Simon Mariann: Minták és módszerek. A hetvenes évek hazai építészete és a karakter

A hetvenes évek hazai építészete – az összképet tekintve – fölöttébb unalmas benyomást kelt. A szocializmus építésének lendületét az átadott épület légköbméterekben mérve a rendszer teljesítményének maximumát nyújtotta, miközben éppen a megnövekedett építési volumen következtében egyre nyilvánvalóbbá váltak a modern építészet ellentmondásai. Az állami lakásépítés 1975-ben érte el csúcspontját, ekkor adták át az egymilliomodik lakást, s ezzel a harmincadik évfordulóra teljesült a 15 éves lakásépítési terv. Látszólag minden rendben volt, mégsem volt egyöntetű az elégedettség. A lakótelepek szürkék és sivárak voltak, egyforma magas, hasáb alakú épületekkel, lyukablakokkal és megtalálhatatlan bejáratokkal. A tömbök a semlegesen szétfolyó térben úsztak, hiányoztak az utcák, a terek, a tájékozódási pontok. A középületekben sem tükröződött több fantázia, akár új, akár régi környezetben épületek. A többnyire a torony és a lepény egyszerű kontrasztjára szerkesztett házak terveikben nélkülözték az építészeti átgondoltságot, kivitelezésükben viszont tükrözték az építőipar alacsony színvonalát. A lakótelepek monotonitását és a környezet jellegtelenségét ekkor már szóvá lehetett tenni – igaz, nem akárhol és nem akárkinek. A napilapokban legfeljebb egy művész írhatta le, hogy a Kelenföldi lakótelep “nem szervült a város építészetileg tarka jellegéhez, s mint egy kiátkozott, vagy szándékosan elkülönült kísérleti telep, élettelennek mutatkozott szürkeségében” – mint tette azt Bernáth Aurél 1973-ban.1 1975-ben Nagy László már keményebben fogalmazott: “Mintha tizedrangú zord és üzleties Bauhaus-betonbanya tojta volna tele ivadékaival hazánkat”,2 de Görgey Gábor sem kímélte a modern épített környezetet és az építészeket 1977-es írásában.3 A nagyközönség számára közvetített hivatalos vélemény azonban az volt, hogy “nem a panelban van a hiba”,4 s mivel a tömeges építésnek nincs más útja, mint a házgyári, az adott rendszeren belül kell kiküszöbölni a tagadhatatlan egyhangúságot.
Kritizálhatták a helyzetet az építészek is, saját belső, szakmai fórumaikon. A lakótelepek esztétikai hiányosságát említve, 1973-ban, a Magyar Építőművészetben le lehetett írni, hogy “a város használója, a benne járó, élő ember nem kap sem vizuális, sem funkcionális értelemben élményt”,5 s javaslatokat is lehetett tenni a lakótelepi környezet javítására. Tereket és utcákat kellene létrehozni, kisebb, megkülönböztethető egységekben és folyamatos, lépesenkénti építésben gondolkozni, figyelembe véve a művi és a természeti környezet adottságait, sőt esetleg a lakók aktív részvételével is számolni. A lakótelep építést megújító – a rövid cikktől a tanulmányig terjedő, sokszor központilag tematizált6 – írásoknak két korláttal biztosan kellett számolniuk: az egyik a paneles építés követelménye, a másik a modern építészet tabuja volt. Előbbi korlátot a politika és az építőipar, utóbbit a hazai építészetelmélet állította.

A tanulmány PDF-ben (766,24 KB)